Kattints a világosabb kékkel kiemelt szövegrészre!

Zubbony (Saját)

Gyilkos kérdés (Saját)

Károly Gáspár búsulása (Saját)

Tállyai zsidók - a "Teller-sztori" is, Freyberger Klára elbeszélése nyomán (Saját)

KUGLÓF (Saját)

Stradivarius (Saját)

 

Négylevelű lóhere

Amikor megcsörrent a telefon azon a januári esten, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy itt bizony kemény órák, napok következnek. Egyik kollégám hívott, hallottam-e, hogy Kéked környékén lezuhant valami helikopter? Nem nézem-é meg?
Legyintettem egyet, a novajidrányi pasi – egykori kolléga - egyszer-kétszer „megutaztatott” feleslegesen, úgy adott elő eseményeket telefonon, hogy azokra rámozdultam - végül is tudósítani kell a nagyérdeműt. Majd már a helyszínen néztem néhányszor az égre, hogy megint árnyékra vetődtem… bizonyos értelemben.

Miközben mondja a magáét, kinézek az ablakon, rettenetesen fúj a szél, hófüggönyöket lök ide-oda, a meteorológiai jelentések azt a tájékoztatást adták napközben, hogy a tél egyik leghidegebb, legzordabb éjszakája elé nézünk. Ilyenkor helikopter Kékednél? Sötétben? Viharban? Újabb legyintés. Elindulni a vakvilágba úgy, hogy pontos helyszínről sincs tudomás? Azt válaszolom neki, megpróbálom letapogatni a valóságot. Majd visszaszólok. Ám alig teszem helyére a kagylót, a készülék újra csörren, immár a szerkesztőségből hív a rovatvezető. Mondja, hogy nézzem meg, Hejcénél, a Hernád-völgy környékén leesett egy kisrepülő. Ajjaj! Az igazsághoz tartozik, napközben kiautóztam a benzint a kocsi tankjából, elkezdett villogni a visszajelzőm, de úgy voltam vele, majd reggel tankolok. Cirka negyven kilométerre való üzemanyag van a kocsiban, a csomagtartóban elhelyezett ötliteres kanna tartalmával együtt. Vésztartalék. No mindegy, majd lesz valami, közben már tárcsázom egykori kollégám számát. Mondom neki, hogy csakugyan helyzet van, de nem Kékednél, hanem Hejce mellett. Jó – mondja ő – perceken belül indul, találkozzunk Vizsolyban.

Magamra kapok egy farmert, pulóvert, dzsekit, közben érdeklődik a nejem, elkísérjen-e. Felőlem? Fényképező beélesítve, diktafon a zsebben, start! Kollégám – akkor már egy országos napilapnál dolgozott – tőlem néhány perccel ér korábban Vizsolyba, ott vár, ahol megbeszéltük. Mondom neki, hogy menjünk az ő kocsijával, alig lötyög benzin a tankomban. Elindulunk, bár pontos helyszínről még akkor sincs tudomásunk. Cudar idő, de úgy vagyok vele, gyorsan megfotózzuk ha lesz mit, biztos feltudunk szedni valami infót. Ha szerencsénk van, bő órán belül otthon vagyunk…

Néhány száz métert sem teszünk meg, amikor látom, vagy inkább látni vélem, hogy Hejce irányából felvillan egy jármű megkülönböztető fénye. – Te! – fordulok a kollégám felé – menjünk Hejcére, ott villog valami – mutatom az irányt. Jobb híján? Bár az abszolúte nem a Hernád-völgy, hátha megtudunk valami közelebbit. A településre érve már bizonyossá válik, jó irányt választottunk, néhány rendőrautó vesztegel az egyik földút elején. Néhány perc múlva már azt is tudjuk, hogy tényleg lezuhant egy kisrepülő a Borsó-hegy tetején, de semmi közelebbi, akkor még a rend őrei sem rendelkeznek pontosabb információval. A bőröm már lúdbőrözik a hidegtől, vékony dzsekimet hamar átfújja a szél. Közben arról érdeklődöm, hogy fel lehet-e menni kocsival a helyszínre? Nem ajánlják – akkor még nem volt útzár – iszonyatosak a terepviszonyok. Személykocsi biztos nem jut fel a hegytetőre. Közben mentők, tűzoltók, rendőrségi kocsik húznak el mellettünk – mi tévők legyünk? Már érkezik egy-két tévé stáb, majd újabb tudósítók, mindenki tanácstalan.

Remegek a hidegtől. Váratlanul megáll mellettem egy terepjáró, ablak le, a bent ülő a nevemen szólít. Jó ismerős, orvos az egyik közeli településen, azért jött hogy segítsen, ha van bajba jutott. Érdeklődik, merre menjen. Mutatom, közben kérdezem, nem ülhetünk-e mellé, a mi autónk alkalmatlan az erdei útra. Feleségem nem jön, egyrészt nem fér el, másrészt ki tudja minek nézünk elé, harmadrészt könnyen öltözött ő is – egyszóval nincs értelme. Megkapja munkatársam kocsijának kulcsát, ott legalább nem éri a szél…

Zötykölődünk, iszonyatos kátyúk, kerülgetni nem lehet, szűk az út, fagyos, havas. De legalább meleg van! Talán két kilométert haladunk, amikor meg kell állni, elakadt előttünk egy tűzoltóautó. Mögöttünk reflektorok, kocsi, kocsi hátán. A francba! Kiszállok, látom, hogy nem a tűzoltó akadt el, hanem jóval előrébb valami más autó. Szépen vagyunk, se előre, se hátra! Mondom a kollégámnak, legjobb lesz, ha gyalog indulunk, nem sok értelme van a veszteglésnek. Bólint. Hasít a szél. Nem tudom mennyit mentünk, az egyik emelkedő mellett menedékház, kiszélesített parkoló-féleség, itt próbálnak helyet adni a terepet nem bíró járművek azoknak, amelyek tovább tudnak haladni. Oldalt mentőkocsi áll, felülről, a hegytetőről terepjáró érkezik. Nem vagyunk közvetlen közel, de azt látjuk, valaki kiszáll a jobb oldali ülésből, a vezető a mentőhöz kíséri…

Gyerünk tovább! Caflatunk a lejárt havon, néha félre kell állni, hogy utat adjunk a kapaszkodó autóknak. Egy sem áll meg nekünk, nem is tehetik, meredek a kaptató, ha megállnak, még egyszer nem indulnak el, az biztos! Félcipőmbe hó szivárog, süvít a szél, mintha zsilett marcangolna.

Újabb autó közelít alulról, katonai, szlovák rendszámmal! Majd még egy, és megint egy másik… úgy húznak fölfelé, mintha autópályán közlekednének. Mindegyiken hólánc! Mi van itt?! A sort személyautó zárja, szlovák, ezen is csörögnek az acélszemek, pontosan mellettünk csusszan meg és leáll. Ketten kiugranak, tolják a kocsit, segítünk, végül megindul csigalassúsággal, kapaszkodik, szikráznak a hóláncok, földig marják a jeget. Mint kiderül, egy tévés stáb igyekszik a csúcsra. Törve, de beszélik a magyart. Arról már szó sem lehet, hogy magukkal vigyenek minket…

Síri csend, csak néha váltunk szót kollégámmal, a kézi reflektorom fénye tompul, merül az aksi. Kész vagyok. Lábamat nem érzem, a kezemet pláne, mintha éles kések döfködnének. Mondom is, hogy itt van vége, ha most nem fagyunk meg, akkor soha. Elhajítom a reflektort. Mindegy merre tovább, le vagy föl, pisszenést nem hallani egyik irányból sem. Előkapom a mobiltelefonom, lesz ami lesz, muszáj segítséget kérni valahonnan – nincs térerő! Na, ezt bekaptuk! Látom a kollégámon, illetve nem látom, vaksötét van, csak érzem, hasonló gondolatok kavarognak a fejében! Szidom magam, hogy lehettem olyan ökör, hogy nem öltöztem föl rendesen! De ki gondolta, hogy ilyen helyen kószálunk majd?! Mínusz huszonöt fokban, szélben, kavargó hóesésben! Ennyi volt, mese nincs! Sapka sincs! Legalább azt tettem volna fel! Meg sál!

…Álomképek, látom magam katonai, téliesített cuccban, ahogy vidáman kaptatok a hegycsúcs felé… aztán halvány mosoly, abban ugyanúgy fáztam, egyhetes éleslövészeten vettünk részt a Bakonyban, akkor egy aknavető csövét is cipeltem a derékig érő hóban – ugyancsak januárban. És nem voltam vidám. És az emléktől még jobban fázom most! Fizikálisan érzem, hogy remeg a gyomrom. Meg mindenem. Rázkódom…

Csak egy villanás volt. Azt hittem, már hallucinálok, valami megcsillant följebb, úgy ötvenméternyire, a fák között. Meglököm hidegtől megnémult kollégámat, nem emlékszem, hogy mondtam is valamit, vagy csak elindultam. Egy UAZ állt a fák között, két hejcei ült benne. Bezuhantunk a hátsó ülésre. Mintha meleg jött volna valahonnan! A faluban a két férfi hallotta a repülő, illetve a becsapódás hangját, a dörrenést, gondolták megnézik mi történhetett, de rossz irányba indultak. Mire arra a helyre értek, ahol találkoztunk, már ellepték a környéket a katonák, rendőrök, fogalmuk nem volt a történésekről, inkább megálltak, nehogy bajba keveredjenek.

Most mi legyen? Ugyan mi?! Ha már elindultak – mondom – nem mindegy? Menjünk a mentőegységek autóinak nyomai után, legfeljebb visszafordítanak minket, nagyobb baj nem lehet. Ebben maradtunk. Hiába, no …!

Felérünk! Kissé jobban éreztem magam, már ami a hideget illeti. Mondom kollégámnak, hogy szedelőzködjön, ám ő legnagyobb megrökönyödésemre közli, nem száll ki a kocsiból, mert ha csak egyetlen áldozatot is meglát, ott esik össze! A meglepetéstől nem jutok szóhoz. Akkor meg minek kínlódott el eddig, hiszen tudhatja, hogy sok jóra nem lehet számítani egy lezuhant repülőgép helyszínén! Mindegy, elindulok. Nem írom le, mit láttam, egy szóval lehet jellemezni, iszonyat! A fényképezőmet babrálom, amikor elém toppan a megyei rendőrfőkapitány, az encsi kapitány és a sajtószóvivő. Mit keresek én ott? Média a környékre nem teheti a lábát, útzár van. Mondom, hogy akkor még nem volt, amikor elindultam. - Pár fotót sem? – érdeklődöm az egyébként jól ismert rendőröktől, tényleg jó együttműködés alakult ki közöttünk az elmúlt évek alatt. - Semmit! – jön a válasz - majd lesz sajtótájékoztató. Indulhatok vissza – mondják. Azzal sarkon fordulnak, van fontosabb dolguk attól, hogy velem beszélgessenek.

A repülőgép roncsa mintegy harminc méterre hever tőlem, mindenütt kézilámpás alakok kutatnak az esetleges túlélők után, egy-két helyen tűz pislákol, amott vakuk villannak, tévé kamerájának a lámpája világítja meg a repülő farok részét. A gondolat már akkor gyökeret vert a fejembe, miért van stop a hazai médiának, és miért nincs a szlováknak, merthogy - a hivatalos embereken kívül - ők mászkálnak a roncsok között. Mindegy, nem hagyom ki a lehetőséget, kattintok néhányat vaku nélkül, éjszakai beállítással (mit ne mondjak, készítettem ezektől jobb fotókat is életemben). Indulás vissza, még elvisznek itt a végén, és betyárul fázom – újra. Nagyon! Az UAZ-ban kérdezi a kollégám, mi a helyzet. Sorolom…

Hajnal fél három van, mire visszaérünk Hejcére, tényleg útzár van, fölfelé senkit nem engednek, gondolok most a médiára, továbbá a kíváncsiskodókra. A tudósítók körbekapnak minket, szinte mindegyiküket ismerem, meséljünk, mi van a hegyen? És kollégám mesél először az egyik, majd a másik stábnak! Hogy miről…?

Elvánszorgok az autóig, nejem ott áll mellette, ő is nagyon fázik, és mint mondja, jobbnak látta ha járkál… Fél öt, mire haza érünk. Iszonyatosan elgémberedve. A lábaimat abszolúte nem érzem, feleségem forró vizet hoz egy műanyag lavórban. Lassan eresztem a vízbe a lábam… nem érzem, hogy forró! Mindegy, használ, kb. negyed óra múltán már minden rendben, nekiülök és írni kezdem az eseményeket, várják a szerkesztőségben…

„…Negyven katonának néhány percre lett volna szüksége ahhoz, hogy hazaérjen a külföldi szolgálatból – Szlovákiába. A sors kegyetlen, nem engedte nekik hogy viszontlássák szüleiket, családjukat, barátaikat, ismerőseiket, kivéve egyet…”

Igen, láttam azt az egyet a hegytetőre vezető út felénél, terepjáróból lépett ki, hogy beüljön egy várakozó mentőautóba... Láttam az elhunytakat a viharos éjszakában. Valamint a temetési szertartást Eperjesen.

Nincsenek rá szavak!

És láttam napokkal később a roncs elszállítását…

Később tudtam meg, hogy az egyetlen túlélő igazolványtárcáját megtalálták a repülőgép szétszóródott roncsai között, a tragédiát követő napok egyikén. Négylevelű lóhere árválkodott Martin Farkas arcképe mellett…

Végül is mi történhetett? Nem tudni pontosan, tény, hogy a repülő eltért a kijelölt útvonaltól:

 

Képek alább:

Képgaléria